Arcképek 1988 - 2023 Buza-Kiss Ildikó és Buza-Kiss Imre

A Freiburgi Magyarok Baráti Köre fennállásának immár 35. évében "FMBK Arcképek" címmel sorozatot indítunk, amelynek célja, hogy bemutassuk egy-egy Freiburgban vagy a régióban élő magyar, az Egyesület életében nagy múltra visszatekintő, meghatározó honfitársunk élettörténetét. Azokét, akik a kezdetektől végigkísérik az Egyesület életét.

KCSP ösztöndíjasként felvállaltam, hogy leülök beszélgetni ezekkel a személyekkel, mert meggyőződésem, hogy mindenkinek van egy története, melyen keresztül megismerhetjük magát az egyént - megvilágítva származását, gyerek- és ifjúkorát, magyar gyökereit is.

Interjúalanyaimnak nem is akármilyen története van, rendkívül szórakoztató és tanulságos beszélgetésekben lehetett részem. Sorozatunk első felvonásában Buza-Kiss Ildikót és Buza-Kiss Imrét mutatjuk be, az Egyesület két prominens tagját.

Beszélgetés Buza-Kiss Ildikóval és Buza-Kiss Imrével

Cs.M.: Hova valósiak vagytok eredetileg? Hogyan telt a gyerekkorotok?

B-K.Ildikó:

Eredetileg én Vas megyéből származom, egy egészen pici kis faluból, Hegyhátszentjakabról, az ott van a nyugati határszélen, legközelebbi nagyváros Zalaegerszeg és Körmend, Szombathely 50 km-re van. Édesapám tanító volt egészen ’49-ig, amíg oroszellenes propaganda miatt ki nem vágták az állásából. Elvették a nyugdíját meg mindent… három hónapra lecsukták… állítólag valami röplapokat terjesztettek... nem tudta tartani a száját, és az oroszok ellen beszélt. Odaköltöztünk a nagyszülők két szobás lakásába: egyik szobába két öreg, másik szobába mi négyen. Ez a szülőknek rossz volt, nekem mint gyerek, hát… kicsit szűkösen éltünk, de nem volt tragédia. Aztán Jakabon jártam iskolába, majd elkerültem Szentgotthárdra gimnáziumba, onnét édesapám sürgősen kivett, mert egyszer eszünkbe jutott, ’57 januárjában, hogy átsétálunk Ausztriába. Csak úgy, fényes nappal. Visszafelé aztán észrevettek bennünket a határőrök, de akkor azt hitték, hogy járőrök vagyunk, mert szép nyugodtan, fényes nappal mentünk. Utána ránk lőttek; az kellemetlen volt, ahogy a golyó így elsüvített az ember feje fölött, és a szülők is nagyon megrettentek - édesapám gyorsan áttett engem Zalaegerszegre, nehogy még egyszer eszembe jusson ilyesmi. Ott érettségiztem.

Cs.M.: Hogy zajlott ez, amikor a határon átmentél?

B-K. Ildikó: ’57 januárjában történt. Akkor elvitettek minket az őrsre, hogy mit vittünk, milyen üzenetet közvetítettünk stb. Tudom, hogy nagyon pimasz voltam, azt mondtam, hogy semmit, csak egy kis szabad levegőt akartunk szippantani. Erre a barátnőmet elengedték, engem ott fogtak, és akkor megszeppentem, aztán engem is elengedtek. Onnan kerültem aztán Zalaegerszegre, majd Budapestre. Végig kitűnő tanuló voltam. Azt mondta Imre mindig, hogy szégyelljem magam, hogy lehet valaki ilyen stréber. Mondtam, hogy olyan unalmas volt az iskolában - ott kellett ülni a padban és valamit csinálni. Hogyha már ott vagyok, akkor akár meg is nézhetem a dolgokat... Na, persze volt olyan is, hogy titokban mást olvastam…

B-K. Imre: Hát én budapesti vagyok. Tősgyökeres budapesti. Édesanyám, édesapám szintén. Nekem a gyerekkorom egyik legnagyobb „élménye”- nem pozitív! - Budapest ostroma volt. Mi pontosan a vár tövében, a Parlamenttel szemben laktunk, és hét hetet voltunk a pincében. Édesapám elég magas rangú tisztviselő volt a Pénzügyminisztériumban, miniszteri tanácsos, és ennek minden hátrányát élveztem aztán később. ’52-ben kitelepítettek Budapestről, akkor volt az, hogy a „nem oda való generációt” elvitték. Azelőtt én 8. általánosig a Toldy Gimnáziumban végeztem, utána gimnáziumba nem vettek föl a származásom miatt. Kín-keservesen sikerült a budapesti református gimnáziumba átmenni, és ott végeztem két évet még. A 2. év végén kitelepítettek, hirtelen dolgozni kellett, mezőgazdaságban meg amit épp lehetett. Ez eltartott Sztálin haláláig, akkor volt a híres Nagy Imre beszéd, akkor „felszabadítottak” minket, ami azt jelentette, hogy mehettünk, ahova tudtunk, de Budapestre nem lehetett, oda kellett letelepedési engedély, és mi azt nem kaptunk.

Először laktunk édesanyám testvérénél, Gödön, az közel volt, de nagyon rossz, majd Gödöllőn, és végül sikerült Budakeszire menni, tehát körbe laktuk Budapestet. Időközben tanultam mindig hegedülni. Többé-kevésbé sikeresen, és amikor 20 éves voltam, el kellett volna mennem munkaszolgálatra, mert az ilyen származásúaknak nem katonaság volt, hanem munkaszolgálat. Volt egy hegedűtanárom, aki állandóan bíztatott, hogy tehetséges vagyok. Felvételiztem hát a budapesti zeneművészeti szakiskolába, és fölvettek a harmadik osztályba – ez furcsa dolog – a negyedik osztálytól pedig már mentesítve vagy a katonaság alól. Egy tánc szakvezető tanárom, aki megjárta Buchenwaldot, és tudta, hogy én honnan származom, elintézte azt, hogy fölvettek egyből a negyedik osztályba, de köteleztek arra, hogy az osztályt megismételjem. Tehát ez egy óriási jótett volt részéről, mert kijátszotta a hivatalos szerveket, így gyakorlatilag nem voltam életemben katona. Attól kezdve hegedűt tanultam művészeti fokon, és tanári diplomát kaptam.

Cs.M.: És a hegedűvel mi lett azóta?

B-K. Imre: Az lett a pályám. Azért vagyok itt gyakorlatilag. Amikor végeztem, először Székesfehérvárra, aztán Budapestre mentem tanítani, közben az operettszínházban játszottam. Ez a ’70-es években volt, amikor olyan nagy volt a jó zene ereje, „túltermése” Magyarországon, hogy megengedték azt, hogy valaki nyugaton is munkát vállaljon. Az ember akkor már szeretett volna jól élni, építkeztünk Budapesten, autót vettünk, de borzasztóan sokat kellett dolgozni, tehát nekem volt zenekari állásom és tanító állásom, kettő együtt. Megkértük Nyugatról a Das Orchester nevű újságot, ahol az összes szabadon levő állást leközlik, és valahova jelentkeztem. Jött egy meghívás próbajátékra. El kell menni játszani, és azt mondják, hogy jó vagy nem jó. Bementem a koncertirodába, és kiröhögtek, hogy több hónap kell még. Támadt egy olyan ötletem, hogy nem a jó helyeket pályázom meg, hanem a leggyengébbeket. Csináltam otthon egy hangszalagot, elküldtem több helyre, és csodák csodája, a Hofer Symphoniker-től, egy profi zenekartól jött egy elkészített szerződés. Ez volt az állati nagy szerencse… Ez ’72-ben volt, akkor már megszületett Gabi lányom, és mind a hármunkat minden további nélkül kiengedték. Így jutottunk hát ki Németországba. Ez abban az időben nem volt gyakori. A Hof borzasztó gyenge társaság volt, nagyon gyengén fizettek, hát mit csinál az ember? Megpróbál másutt egy másik állást szerezni, és mentem próbajátékra, ide-oda, többek között Freiburgba, ahova felvettek, és ’73-tól kezdve Freiburgban vagyok, és ez nekem annyira megtetszett, hogy azt mondtam, hogy sehova többet. Annyira szép és jó hely, mindennek megfelel. Te (Ildikó) ugyanezt mondtad.

CS.M.: Alkalmazkodás könnyű vagy nehéz volt?

B-K. Ildikó: Alkalmazkodni neked (Imre) könnyebb volt, mert ott volt az állásod! Én, mielőtt kijöttünk, a TIK-nél, a Természettudományi Intézetnél voltam alkalmazva nyelvtanérként. Jó csoportjaim voltak, egész jól kerestem. Egyik csoportomba csupa „nagy fej” járt; amikor elmondtam nekik, hogy más munkahelyet kell keresnem, mert kisbabát szeretnék, két igazgató is jelentkezett, hogy menjek hozzájuk. Takács igazgató urat választottam, jó viszonyban voltunk, nagyon kedves ember volt, elmentem hozzájuk tolmács-fordítónak. Kevés munkám volt, tulajdonképpen túl kevés majdnem, csinálhattam, amit akartam, s mikor megszületett a lányom, ott volt anyósom, így semmi dolgom nem volt jóformán a gyerekkel. Szóval éltem a világomat, s amikor kijöttem, rám szakadt minden… és mindjárt két gyerek. Tulajdonképpen nem volt az elején se barát, se senki, nem éreztem jól magam az első években.

B-K. Imre: A beilleszkedés nálam abszolút nem volt probléma, pedig amúgy Ildikó német szakot végzett.

B-K. Ildikó: Hát a nyelv nem volt probléma, csak a német mentalitás.

B-K. Imre: A nyelvet én tanulgattam, nem volt nekem sem probléma. A zenei élet Németországban nagyon fejlett volt, rengeteg külföldi volt, és a külföldiek voltak általában a jobbak. Itt a külföldiekre felnéztek, nekünk a főnökünk is külföldi volt, a legjobb énekesek is a színházban. A külföldiekkel pont a problémák miatt hamarabb megvolt a kontaktus. Most is, akivel tartom a kapcsolatot, az lengyel. Mindjárt az első alkalommal már kaptam egy állást tanítóként is. Lakáskeresésben is segítettek.

Rengeteg úgynevezett hakni volt. Hívtak koncertekre, s 6 próba, 2 koncert, az olyan, mintha most azt mondanám, próbánként 150 euró, koncertenként 200, szóval az komoly összeget jelentett. Ezt is olyan szépen elosztották, hogy mindig megkaptuk a ránk eső részt. Rendesek voltak, jól éreztem magam, nem is akartam máshova menni.

CS.M.: Ildikó, Neked meg akkor volt 1-2 év, amikor haza akartál menni?

B-K. Ildikó: Az első években nagyon hiányoltam az otthoni munkámat, társaságunk sem volt annyira, meg az egész német mentalitás sem volt kellemes. Azt gondoltam mindig, hogy majd valamikor visszamegyünk.

B-K. Imre: Akkor megint átveszem a szót, mert rajtam múlt a dolog. A koncertiroda évről-évre meghosszabbította a szerződésünket, de mindig csak egy évre.

CSM.: Akkor azért volt ott az a reménysugár nálad, Ildikó.

B-K. Ildikó: Igen-igen.

B-K. Imre: Az ember előbb-utóbb berendezkedett, jó lakás stb. Magyarországon nagy probléma volt például a gyerekeknek az óvoda, itt az is simán ment. A hazai koncertiroda 8%-ot követelt az én keresetemből a semmiért, de ők adták meg az engedélyt, hogy maradhassunk. Aztán egy idióta hülyének Magyarországon eszébe jutott, hogy mindenki, aki kint dolgozik, menjen haza. A koncertirodától kaptam írást, hogy jelentkezzem náluk Stuttgartban, mert eleget voltam kint, helyettem mást küldenek. Nem tiltakoztam, de rögtön tudtam, hogy ez volt az utolsó fillér, amit Magyarországra küldtem. Otthon nem volt lakásunk, nem volt hova menni, nem volt állásom. Nekik az én itteni állásomba viszont beleszólásuk nem volt, rendelkeztem egy „unbefristete” szerződéssel... Nem mentünk haza. Nem csak mi, hanem sok százan. Ez egy nagy hülyeség volt a koncertiroda részéről, hisz kényszerítve voltunk, hogy kint maradjunk…

B-K. Ildikó: …és utána évekig nem mehettünk haza, borzasztó volt.

B-K. Imre: Majd megkaptuk a német állampolgárságot.

CS.M.: Azt könnyű volt megszerezni?

B-K. Imre: 10 évet kellett itt élni, de aztán lerövidítették, 7 év után megkaptuk.

B-K. Ildikó: Csak akkor mehettünk végre újra Magyarországra, amikor német állampolgárok lettünk. Ez a nevetséges, hogy míg magyar állampolgár nem mehetett, német útlevéllel már lehetett.

B-K. Imre: Akkor már dőledezett a vasfüggöny is. Még az állampolgárság érdekes: le kellett volna mondani a magyar állampolgárságról. Akkor nem volt kettős állampolgárság. Írtam egy levelet a Belügyminisztériumnak, hogy lemondok a magyar állampolgárságról. Akkor egy levélváltás fél év volt. Fél év múlva jött egy válasz, hogy nem engednek el. Akkor a német hatóságok mondták, hogy meg kell tudniuk, hogy miért nem engednek el. Újabb fél év. Fél év múlva jött egy válasz, hogy "A Magyar Népköztársaság nem köteles a döntéseit megindokolni." Ezt megint elvittem a német hatóságokhoz, azt mondták, ha így van, jó, kivételt tesznek, és indok nélkül elfogadták a kettős állampolgárságot. Így történt az eset.

CS.M.: És amióta leomlott a vasfüggöny, milyen gyakran tudtok hazalátogatni?

B-K. Ildikó: Annak idején volt egy budai lakásunk anyósomékkal együtt, azt eladtuk, és akkor mind a ketten vettünk egy-egy kis lakást. Most van a XI. kerületben, jó kis kétszobás lakásunk a Feneketlen-tótól nem messze, és olyan jól érezzük magunkat, amikor hazamegyünk. Kedves szomszédaink vannak, és amikor Budapesten vagyunk, az ember úgy érzi, hogy hazamegy… de ha visszajövünk, akkor is úgy érezzük, hogy hazajöttünk. Amikor nem mehettünk haza, az nagyon hiányzott. Édesapám temetésére sem engedtek el.

Magyarországon viszont más az emberek mentalitása, beállítottsága, ott minden szomszéddal az ember jóban van, normálisan tud beszélgetni, itt meg azt sem tudom, kik a szomszédaink jóformán.

CS.M.: A család fontos indok, ami miatt érdemes hazamenni.

B.-K. Ildikó: A gyerekekkel csak magyarul beszéltünk, ahhoz ragaszkodtam, pedig nagyon nem volt egyszerű. Sok család van, ahol a gyerekek óvodába, iskolába járnak, egymás között németül beszélnek, és hirtelen nem akarnak magyarul beszélni. Ildivel könnyebb dolgom volt, de a Gabi lányom erőszakosabb volt, csak németül akart válaszolni. Aztán amikor pár napig csak németül válaszolt, nem szóltam többet hozzá. Jó is volt, mert abszolút jól beszél mindkettő gyerek magyarul. Nem értem azokat a szülőket, pláne, ha két magyar, hogy németül beszélnek a gyerekekkel. Az ember mégiscsak az anyanyelvén tudja legjobban kifejezni magát a gyereknek…

B-K. Imre:…és eleve rossz németet tanulnak magyar szülőktől. Illetve döntő, hogy a mama magyar.

CS.M.: Két gyerekről már említést tettetek. Unoka van?

B-K. Ildikó: Igen, két unoka van. A kisebbik lányomnál a férje 42 éves korában tüdőrákban tragikusan meghalt. A két unoka a Gabi lányunknál van, egy fiú, egy lány, ikrek, aranyosak. Már 21 éves nagy gyerekek. Ég és föld a kettő, pedig ikrek. Egyik szőke, igazi nagy darab német gyerek lett, a Viki az inkább olyan magyaros, de érdekes módon a fiú inkább érdeklődik Magyarország iránt, a lány érdeklődési köre inkább a „Mit vesz fel holnap?”. Ez a legfontosabb nála.

CS.M.: Ha már magyarság, az Egyesületről is ejtsünk néhány szót. Milyen kapcsolat fűz Titeket az Egyesülethez, az itteni magyar közösséghez?

B-K. Ildikó: A magyar egyesület mindig is a szívügyünk volt, és nagyon sajnálom, hogy egyszerűen „megy lefelé”. Nagyon reménykedtem, hogy az iskola és az óvoda feldobja. Sajnos sok embert nem érdekli magyarsága, nomeg mindenki járhat már haza.

B-K. Imre: Talán a kezetekről is érdemes beszélni. Misékkel kezdödött: volt egy állandó katolikus pap, és ha valahol valamelyik kis templomban misézett, akkor odajöttek a magyarok. Az volt a legeslegelső összejövetel. Aztán ott a mise után beszélgetés volt, majd kialakult egy baráti társaság – mi ebben még nem voltunk benne - és elhatározták, hogy össze kéne jönni. Jöttek is a következő rendezvények, egyre több, jött valaki harmonikával, magyar dalokat játszott, erre összegyűlt akár 100-150 ember. Akkor pedig még nem is volt egyesület. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy ha már így vagyunk, akkor miért ne lennénk egyesület.

B-K. Ildikó: Könczöléknek jutott eszébe. Könczölnek és Rónainak.

B-K. Imre: Valamelyikük javasolta, hogy nézzük végig a telefonkönyvet, és ha magyarul hangzó név van, írjunk neki, hogy jelentkezzen, ha érdekli a magyarság. Jelentkeztek is egész sokan. Először tehát a mise, utána a zenés-táncos rendezvények, majd a hivatalos egyesület. Érdekes dolog, hogy mi van most? Mise. Kezdődött a misével, és az még mindig van. Most inkább református istentisztelet. Zenés-táncos rendezvényre sajnos már nincs igény. Volt pedig három magyar nagyszabású bál is.

CS.M.: Mikor voltak ezek?

B-K. Imre: ’80-as és ’90-es években.

B-K. Ildikó: Belegebedtünk a sok munkába, volt, amikor két zenekar jött.

B-K. Imre: Volt egy tánczenekar meg egy népi zenekar. Táncház volt, először a Schloss Reinach-ban volt, a másik kettő pedig a Kolpinghaus-ban.

B-K. Ildikó: A Schloss nagyon elegáns és különleges volt.

CS.M.: Hányan voltak ezeken a bálokon?

B-K. Ildikó: Mindig telt ház, jóval száz fő fölött.

B-K. Imre: Akkor olyan volt a viszony Magyarországgal is, hogy a Margitszigeti Nagyszálló felajánlott 2 jegyet és 2 éjszakát, a Malév is felajánlott jegyeket oda-vissza. Fantasztikus nyeremények is voltak, egyet a lányunk nyert meg.

CS.M.: Visszatérve az Egyesületre, van kapcsolat a környékbeli magyar közösségekkel?

Régen élénk volt, jártunk többször Ulmban, meghívtuk az ulmiakat hozzánk, voltunk gyakran Bázelben is, most már kevésbé.

CS.M.: Ildikó, Te elnök is voltál, nem?

B-K. Ildikó: Igen, több mint 10 évig.

CS.M.: Ez mettől-meddig tartott?

B-K. Ildikó: Antal után voltam. Csináltam 10 évig. Sok mindent csináltunk, nagyon fölfutott az egyesület.

B-K. Imre: Az volt a legjobb időszak. Nem azért, mert Te (Ildikó) voltál az elnök, de tényleg akkor volt a legtöbb rendezvény, jöttek híres előadók.

B-K. Ildikó: Rendszeresen, minden hónap harmadik szombatján klubdélután volt és ez tizenvalahány éven keresztül. Ezt mindenki tudta. Volt karácsonyi ünnepség, március 15-i ünnepség, és mindez önerőből, nem csak meghívott előadóval, azaz mindenki hozzá tudott valamit tenni... Mindenki, amit tudott. Volt egy 15-20-as törzsgárdánk, mindig jöttek, főleg erdélyiek…

B-K. Imre:…és hoztak mindig fantasztikus tortákat, süteményt!

CS.M.: Meddig voltál elnök? Melyik volt az utolsó év?

B-K. Ildikó: Utánam jött Ági, utána jött Andrea. Meg kell néznem.

CS.M.: Imre, addig (ameddig megnézi Ildikó, hogy meddig volt elnök) el tudnád mesélni, mi volt az Egyesülethez fűződő legkellemesebb emléked?

B-K. Imre: Mindig egy kicsit kívülálló voltam, mert nekem a munkaidőm este volt legtöbbször, tehát az összejöveteleken ritkán tudtam végig maradni. Nagyon kedvesek voltak például a szilveszterek.

CS.M: Ezek szilveszteri bulik voltak inkább?

B-K. Imre: Este majdnem mindig előadásom volt. Kifejezetten jó élmény volt azonban, hogy mire este berobbantam, nagy ovációval fogadtak. Legalább 50-en 60-an voltunk.

CS.M.: És a kirándulások?

B-K. Imre: Belecsöppentem, mint Heródes a krédóba. Aki csinálta, az egy komoly túravezető volt, de ő megsértődött, és abbahagyta. Sokat kirándultam, nagyjából ismertem a környéket, így átvállaltam. Volt egy újságunk, a Híradó, abban leközöltük, hogy ekkor és ekkor kirándulás, ide és ide, kész.

CS.M.: A környéken, a tartományban voltatok?

B-K. Imre: A Schwarzwald-ban nagyrészt. Csináltunk Elzászba is, a 25. évfordulóra. Busszal mentünk. Az nagyon jól sikerült. A költségeket az egyesület fizette. Ezt persze előtte végig kellett járnunk Ildikóval.

B-K. Ildikó: 2005-től 2015-ig voltam elnök.

B-K. Imre: Volt negatív élmény is. Érdekes incidens. Jött egy táncegyüttes, Suttyomban, úgy hívták. Nemcsak zenekar, hanem táncospár is vagy kettő. A Deutcher Kaiser-ben voltunk, előkelő, jó vendéglő. Megkaptuk a külön termet, sokan eljöttek. Csakhogy parketta volt. Valami miatt nagyon csúszott a parketta, mire valamelyik táncosnak eszébe jutott, hogy gyantát kell rászórni. Rászórták, ragadt is, egészen addig, ameddig el nem mentek. Ildikó volt az elnök, takarítani kellett, és nem jött le a ragacs. Az egészet újra kellett parkettázni. Hál’ Isten az egyesületnek volt biztosítása, így kifizette. Kellemetlen volt, mert a legtöbben éjfélkor elmentek, mi még ott álltunk fél 3-kor.

CS.M.: Igazándiból egyetlen kérdésem maradt hozzátok. Mégpedig az, hogy magyarnak vagy németnek érzitek-e magatokat. Esetleg mindkettőnek?

B-K. Imre: Az ember nem asszimilálódik. Hiába élek itt, ugyanúgy magyar maradok. Német állampolgárságom van, de nem vagyok német. Azt mondják, hogyha mondjuk egy német-magyar futballmeccs van, és a németeknek szurkolok, akkor vagyok már német, de hát attól nagyon messze vagyunk.

B-K. Ildikó: Még a Gabi lányom is, amikor kérdezem, hogy kinek drukkolsz, rám néz, azt mondja, hát persze, hogy a magyaroknak! Érdekes, mert ha az Ildit megkérdezem, hát ő nem is tudja. Na, mondom…