top of page

Arcképek 1988 - 2023 Gódi Márta



A Freiburgi Magyarok Baráti Köre fennállásának immár 35. évében "FMBK Arcképek" címmel sorozatot indítunk, amelynek célja, hogy bemutassuk egy-egy Freiburgban vagy a régióban élő magyar, az Egyesület életében nagy múltra visszatekintő, meghatározó honfitársunk élettörténetét. Azokét, akik a kezdetektől végigkísérik az Egyesület életét.


KCSP ösztöndíjasként felvállaltam, hogy leülök beszélgetni ezekkel a személyekkel, mert meggyőződésem, hogy mindenkinek van egy története, melyen keresztül megismerhetjük magát az egyént - megvilágítva származását, gyerek- és ifjúkorát, magyar gyökereit is.


Interjúalanyaimnak nem is akármilyen története van, rendkívül szórakoztató és tanulságos beszélgetésekben lehetett részem. Sorozatunk következő részében Gódi Mártát mutatjuk be, aki nemrég elhunyt férjével, Gódi Antallal együtt a kezdetektől hosszú évtizedeken át lelkes és sokoldalú támogatói voltak közösségünknek.






Beszélgetés Gódi Mártával


Hova valósi eredetileg?

Dél-Magyarországról, Pécsváradról származom. Pécsváradon éltem, a férjem is pécsváradi, úgyhogy én onnan ismertem. Ő, mikor ’56-ban – hogy is mondjam - „megszökött”, én 11 éves voltam. A szomszéd gyerek volt végül is a férjem, aki inkább a bátyámmal haverkodott, engem nem vett figyelembe annak idején. Ő 20 volt én meg 11, úgyhogy nem nagyon adott rám. Tíz év múlva, ’66-ban jött haza látogatóba. Akkor már 21 éves voltam, nem 11, és jött a családot látogatni, és én éppen otthon voltam.

Akkor onnan az ismeretség…

Igen. Jó régi, a családok is ismerték egymást.

Így ott telt a gyerekkora is, Pécsváradon?

Igen, 3 éves koromban költöztünk Pécsváradra, azelőtt Zalában laktunk. ’48 óta Pécsváradon laktam, ott jártam iskolába, még mindig megvan a kapcsolat volt osztálytársaimmal.

Még a mai napig tartják a kapcsolatot?

Igen, meg is látogatom őket, amikor hazamegyek. Már a négy közül egy meghalt sajnos, másik kettő, illetve velem együtt hárman már özvegyek vagyunk, de még megvan a kapcsolat.

Akkor hogy és milyen körülmények között, illetve mikor jött ki Németországba?

’66 után kezdődött a kapcsolat a férjem meg én közöttem. ’70 augusztus 1-jén házasodtunk Pécsett, és utána még a papírokat elintéztem, majd ’70 Karácsonyán jöttem ki. ’71 január 1-jétől vagyunk itt, mert a férjem előtte egyetemre járt, és itt kapta az első munkahelyét tulajdonképpen. Ide jöttünk, aztán Umkirch-be költöztünk, kis egyszobás apartmanba. Egyikünknek sem volt semmije. Én is két bőrönddel jöttem, az egyik tele volt könyvekkel, a másikban meg a ruhák voltak. Ez volt az egész, és a férjemnek sem volt jóformán semmije, mert ő meg előtte egyetemre járt.

És a nyelvet mennyire ismerték akkor?

A férjem még gyerekkorában otthon is németül beszélt. Sváb faluban laktak, Pécsvárad mellett, amíg ki nem telepítették őket mint németeket. Ő tudott, én nem tudtam egy szót sem, hát aztán itt úgy lassan - újsággal, TV-vel - de megtanultam.

Tehát semmiféle kurzus vagy nyelvi leckéket nem vett, abszolút magától, autodidakta módon...

Igen…

Le a kalappal, az nem könnyű.

Muszáj volt. A lányom ’71 áprilisában megszületett. Az esküvőn egyből klappolt minden, úgyhogy aztán én már terhesen jöttem ki ide. A lányom, amíg 2 éves volt, nem is tudott németül, mert én magyarul beszéltem vele, a férjem így is, úgy is. Onnan tud a lányom jól magyarul. Aztán bekerült az óvodába, ott tanult meg németül, és a fiam meg már kezdettől fogva nem is akart megtanulni magyarul. Kicsit problémás volt, mert „spastisch”, ezért nem tud rendesen járni. Az inak túlságosan megrövidültek. Így született már, de hál’Istennek, az agyával nincs probléma, csak a járásával.

De nincs szükség tolókocsira vagy ilyesmire.

Nincs, de talán majd később.

Mennyi korkülönbség van a két gyerek között?

Majdnem 10 év. A lányom ’71-ben, a fiam ’80-ban született.

Az alkalmazkodás mennyire volt egyszerű itt?

Nekem? Nem volt nagy probléma, nem tudtam ugyan németül, de azért eljártam bevásárolni, meg elintéztem, amit kellett, és az emberek nagyon barátságosak; faluban talán más, mint városban...Szereztünk még az elején barátokat is. Valamikor ’71 januárjában kint voltunk egy nagy üzletben, akartunk söprűt venni férjemmel, aztán beszélgettünk, és egyszer csak megszólít egy fiatal nő, hogy mióta vagyunk itt, az ő férje német, két hónappal korábban jött ki, Umkirch-ben laktak ők is, és hát azóta is megvan a kapcsolat. Ez jó azért, hogy ilyen barátnőre találtam. Ő is úgy volt, én is úgy voltam, hogy az elején, ha magyar hangot hallottunk, leszólítottuk az illetőt, most aztán már ez valahogyan nem szokás.

És volt azért, hogy hazajártak, Magyarországra?

Minden évben egyszer, a nyári szünetben, többnyire, 2-3 hétre.

Az milyen volt? Újra otthon...

Jó volt nagyon. Nem volt szokatlan végül is, nálunk laktunk, az én szüleimnél, főleg a gyerekek miatt. Még mindig Pécsváradon is otthon érzem magam, ha már nincs is nagyon kihez kötődni. A férjemnek él az unokaöccse, aki itt volt a temetésen is, meg az ő családja, akik Pécsváradon laknak. Egy bátyám van, ő Bonyhádon lakik, az sincs nagyon messze, őt is mindig meglátogattuk, úgyhogy ez a szokásos rokonlátogatási kör mindig.

Igen, amikor az ember otthon van, ezeket meg kell ejteni, különben sértődés lesz.

Mindig mondom nekik, hogy jöjjenek ki, van elég hely. Ők erre azt válaszolják, hogy nekünk könnyebb, mert ha mi jövünk, mi mindenkit végiglátogatunk, ha pedig csak ők, akkor csak nálunk vannak. Kényelmesebb nekik, ha mi megyünk. Tavaly nyáron voltunk ismét, de rövid időre csak, mindössze öt napra. Pécsett egy apartmanban vettünk ki lakást, a menyem volt velem, a fiam később jött repülővel utánunk, mert őt meg elkapta a korona, épp, mielőtt indulni akartunk. Így három nap alatt, de mindenkit végiglátogattunk ott a környéken.

Mikor megy legközelebb? Van tervben?

Még nincs.

Beszélgettünk a gyerekekről. Unokák esetleg vannak?

A lányomnak van egy kislánya, most már 15 éves. Már nem is olyan kicsi. A fiamnál még nincs. Ők ott laknak nálunk a házunkban, az emeleten. A lányomnál sokszor voltam lent Bázelben, mikor még az unoka kicsi volt, mert dolgozott a lányom, és ugye vigyázni kellett a gyerekre. Most már 3-4 éve, hogy nem kell lemennem. Csak ha valami előadása van, énekel egy kórusban, és van valami bemutatójuk, akkor lemegyek. Jó persze, hogy ilyen közel vannak.

Hogy jött az életébe a magyar egyesület?

Az úgy volt, hogy a férjemnek a munkatársa egy alapító tag volt, Hidasi József. Ő mondta, hogy alakul egy egyesület, és lépjünk be, legalábbis jöjjünk el, lesznek különböző programok. Így alakult.

Tehát már az alapítás évében, ’88-ban?

Akkor még nem is annyira, mert a fiam akkor még elég kicsi volt. Ugyan tudtuk, hogy van az egyesület, de az első 1-2 évben még nem jártunk el. Utána már persze megpróbáltunk aktív tagok lenni. Aktív - mondjuk- túlzás, de a rendezvényekre eljártunk, misére elmentünk. Minden évben szeptemberben volt egy „Szent István”- ünnepnap, Umkirch-ben van egy grillező hely, és ott ezt minden évben megtartottuk.

Ez nemrég, egyik évben szűnt meg, nem?

Megszűnt a korona miatt is, illetve nincs nagyon ember, aki dolgozzon. Évekig sütöttem 150-200 palacsintát, egész nap a konyhában álltam. Nelliék is nagyon szorgalmasak voltak, káposztát főztek, mindenfélét hoztak, mások is dolgoztak, csak hát egy-két öreggel már nem sokat lehet kezdeni. Nincs utánpótlás, sajnos. Elmúlt az idő, elmentek az évek a fejünk fölött, fiatal meg nincs. Végül is érthető. Korábban nem volt olyan egyszerű Magyarországra utazni, de most már repülővel másfél óra. A fiatalok különösen nem is érdeklődnek. Az egyetlen új fiatal a Kata, aki zongorázik. Meg elég sokan el is mentek a régiek közül, így pl. valaki hazament Pécsre, másik család elment Münchenbe a gyerekeihez, sajnos már meghaltak mindketten. Elmegy az idő. Tőlem sem lehet már sokat várni.

Már csak nemzeti ünnepekre szokott járni? Megemlékezésekre?

Misékre elmegyek többnyire, meg március 15-én is voltam. A ROLE zenekar koncertjére nem jutottam el. Amikor először itt voltak, ott voltam, az három éve volt talán, de idén nem.

Tartja akkor még a kapcsolatot azért az egyesületi tagokkal?

Andrea szokott hívni, Ildikóék is, rajtuk kívül Denzlingenben van még egy házaspár, ők ugyan már kiléptek, de velük tartom.

Van esetleg legkedvesebb emléke, ami az Egyesülethez fűzi? Akár rendezvény, esemény, amit ki tudna emelni esetleg. Vagy legrosszabb?

Negatív élményeim nem voltak az egyesülettel kapcsolatban. Egy-két előadást tudnék említeni mint kellemes emléket, előadókat, akik megfogták az embert, a mesemondó Kányádi úr például. Általában ezek az előadások nagyon érdekesek. A mostani, március 15-i is jó volt. Tavaly az október 23-i is nagyon érdekes volt.

Illetve most lehet lesz a szintén jubileumi év alkalmából egy erdélyi út az egyesülettel. Arra menne szívesen?

Azzal csak az a baj, hogy Budapestről indulna. Ez kicsit komplikálja a dolgot. A férjem volt ’96-ban Erdélyben, ment haza látogatóba nyáron, és egy pécsi busszal ment. Nagyon tetszett neki. Annak idején, a ’90-es években már úgy mentünk haza, hogy én tavasszal és ősszel, Stuttgartból privát buszokkal, férjem pedig nyáron ment. A szüleim már nagyon idősek voltak - anyu 2001-ben halt meg 93 évesen - de még mindig el akart látni minket. Aztán ha már négyen jöttünk, az már sok volt. Ezért mentünk úgy, hogy én mentem egyedül, egyszer jött a lányom velem, egyszer meg a férjem. Így intéztük a dolgot.

Ha esetleg olyan utazási irodát találnánk, ami német, és mondjuk innen indulna, jobban érdekelné az utazás? Esélyesebb, hogy el tudna menni?

Hát... nem ígérem. Azért ez már elég hosszú út. Már ha rokonlátogatásra megyünk Magyarországra, akkor is mindig megállunk útközben. Hegyeshalomig megyünk, ott éjszakázunk, és onnan utazunk le a következő nap Pécsre vagy Pécsváradra. Az még 4 óra. Korábban a régi 6-oson legalábbis. Hosszú. Hat éve még végigvezettem az utat. Férjem akkor már nem vezetett. 80 éves volt, amikor abbahagyta. 85 volt, hogy meghalt, úgyhogy én vezettem akkor még végig.

Egy kérdés van már csak vissza: magyarnak vagy németnek vallja magát? Mindkettőnek vagy egyiknek sem?

Mindkettőnek. Ha Magyarországon vagyok, ott is otthon vagyok, ha itt vagyok, itt is itthon vagyok. Férjem egész életében olyan meghasonlott volt. Én könnyebben asszimilálódtam. Ő nem tudta a magyarságát levetkőzni. Nagyobb magyar volt, mint én, hogy úgy mondjam...

88 Ansichten

Aktuelle Beiträge

Alle ansehen

MEGHÍVÓ

Comments


bottom of page